Hűha, blogzom. Így. És pont. Miért? Minek? Jó kérdések, kár hogy nincs rájuk valami frappáns válaszom. Mert és csak. De utálok ilyen közhelyekkel dobálózni. Piszok nehéz bemutatkozni, elkezdeni. Átakarsz valamit adni a többieknek. Akarod hogy érezzék, amit te is. Hogy belelássanak a gondolataidba.
Nehéz… lecsupaszodsz. És csak mered remélni, hogy nem fog fájni. Hogy nem fognak kihasználni. Tudom… tudom, ez csak blog. Ez csak online “csacskaság”. De őszintén, kezet a szív fölé helyezve. Tényleg az? Igazán az? Egy ember kerül terítékre. Persze, nem a kinézete vagy az, hogy ma hányszor ment el pisilni, ne tán melyik szakába unta halálra magát a napnak.
De megkapják mindazt, ami a lényege. A lelkét szavakba öntve. Gondolatokba. És ez már nem csacskaság. Nem az, amivel vissza szabad élni.
Húh, tehát. Jövök. Készen állok azt hiszem. Terítékre kerülök, s önszántamból teszem mindezt. Csak remélhetek.
Csak remélhetem, hogy nem felesleges az, amit itt mükszöm. De talán soha nem is felesleges az, amit önmagadért teszel. Mert mindaz számít. Teljesen.
